személyre szabott irodalom
Szavadok

A legdrágább

Júniusi napsütés volt. A Tihanyi part csodás kilátásában egy fiatal festő fiú tökéletes öltönyében és finom stílusát hangsúlyozó cipőjében első kiállításának megnyitójára készült. A képek fehér vitorlaként lebegő vásznak hátterében úsztak. Ahogy a Balaton kék hullámai néha megmutatkoztak, és ahogy a sárga nap kicsit módosított a képek eddigi lámpafényes színein, a látvány exclusive és egyedi volt. A művész úr épp nyakkendőjére gondolt, ami tökéletesen illett a Balaton aktuális kékségéhez. Büszke volt, hogy ilyen gonddal, és precizitással választotta ki mára az öltözékét, és ehhez is legalább akkora érzéke volt, mint a képekhez. Már épp gondolhatnánk, hogy milyen kis beképzelt úrfi ez, de csalóka a látszat. Pontosan tudta ő, hogy  mennyi területén nem állja meg a helyét az életnek. Szerette volna, ha ez a nap csak a sikereiről szól. Nincs benne apja elfogadásának hiánya, nincs benne hiányzó két pont az egyetemi felvételiből. Nincs ott a külföldön töltött két év, ami mindenki szerint kudarc, és nincs ott a lány, akiről nem festett aktot az első borozgatós estén. Bár, jobban belegondolva Ő akár itt is lehetne.

Végigsétál a képek között, hátratett keze nem gőgöt rejtett, hanem fegyelmet. Az utolsó pillanatban már nem akar semmihez nyúlni. Ahogy most van, azt már a Gondviselés rendezte el. Ő mindent megtett, rendben lesz, ami lesz. Középre érve végigmérte a tervezett nézőteret. Szinte minden turista végigsodródik ezen az íven, épp ezért, a lassan megálló tömeg a képek felé fog feltorlódni, és talán észreveszik az elsőt, és megnézik a többit. Hátha eljönnek a barátok a megnyitóra, és pár ember állni fog itt és vele örül majd. Folytatta a képek ívét. Minden kép mesélt neki valamit. Volt, ahol ecsetvonásokra is emlékezett. Az egyik képet kávéval festette. Vörösborral, és rozéval egész miniatúra sorozata volt. Rajongott a szalvétákra firkált éjjeli játékaiért. Míg mások a parketten táncoltak, ő az italával festett mellényzsebébe rejtett kedvenc ecsetével. Ezek közül nem is volt mind meg. Sokat ajándékozott lánynak, pultosnak, havernak, egyszer látott jó barátnak. Az a 8 kép, amit kiválasztott, az összes ilyen képet képviseli most itt.

Kinézett gondolataiból, és szállingózott a nép a képek között. Jó barátja mondta a nyitó beszédet. Nem is hallotta, fel sem mert nézni. A Tapsra kapta fel a fejét, és a megbeszélt végszóra. “De most hallgassuk a festő gondolatait! Színyei Márton!” Mennyit vitáztak ezen a végszón.  Nem is festő ő. Csak vannak képei, és megszervezett magának egy kiállítást. Majd ha mások kérik fel, akkor lesz igazán festő. Felnézett, és szeme hirtelen végigszaladt a hirtelen hatalmasnak tűnő tömegen. Ott volt anyukája, és apukája is ott ácsorgott mögötte. Barátok a sulikból, és életének sok egyéb pillanatából. Hirtelen nagyon színesnek érezte az életét. A világ legharmonikusabb képének. Épp, mikor meg akart szólalni, akkor pillantotta meg a kép legragyogóbb pontját. A lányt, akiről még nem volt akt képe, és remélte, sokáig nem is lesz.

Amikor kész egy kép, valami a külvilágban is lezárul. És ha egyetlen nőt ábrázol a kép, akkor nem sok kreativitást hagyunk a valóságnak abban, hogy mi kapcsolódhat a képhez. Próbált már új képet kezdeni. Gondolt arra, ha nagyon elnagyolja a képet, még lesz ideje kidolgozni. Ezer féleképpen próbálta már. Egy azonban biztos volt, ha a kép elkészült, ott a kapcsolatnak is vége lett. És most ebben a csodás képben, amit a közönsége fest elé, itt van a hölgy, akinek a képéből még egy ecsetvonás sincs meg, és mégis már most készül a kép a lelkében.

A beszédben sajnos nem ezeket a gondolatokat osztotta meg a közönséggel. Lehet, hogy érdekesebb lett volna, mit a gondosan megtanult, de legalább ügyesen elmondott szöveg. De a vendégek őszintén nevettek, és tapsoltak. A könnyek, majd egy másik alkalomra maradnak. A megnyitó véget ért, és a sok ismerős arc lassan felolvadt a képek ölelésében.

Márton pedig állt, és gondosan szót váltott minden hozzá szóló vendégével. Apró ajándékok is érkeztek, amik igazán melengették a szívét. A szülei is odaértek hozzá. Anyukája szemeit törölgetve átadott egy kicsi csomagot, apukája pedig orra alatt elmormolta, hogy egész jó képek is akadnak. Ez a legtöbb volt, amit remélt. Anyukája aggodalmasan mentegetőzött, míg a zsebkendős ujja a csomag felé mutogatott:

-Nem tudom milyet használsz  kisfiam, de ilyen biztos kell.

A “Jó kisfiú” pontosan tudta ebből, hogy nem hagyhatja anyát kétségek között, ki kell bontsa most a csomagot. A csomagban egy egyszerű, fekete dobozosvolt. Amolyan fejedelmien egyszerű. Értetlenül forgatta a csomagot, majd sikerült kinyitna. A csomagolásnál is egyszerűbb festék volt benne. Szüleire nézett, és az öröm mellett még maradt némi értetlenség, a lelkében, ami szeméből is ragyogott. Anyukája szeme ragyogott

-A legdágább!

-Csak hogy lásd fiam, én nem sajnálom tőled a pénzt, de azt meg is kell keresni!- Vágta oda a magyarázatot az apja.

Ezzel mindent megértett, és mellénye zsebébe csúsztatta palettát.

-Köszönöm!- Válaszolta szíve legmélyéből, és megölelte szüleit

A barátoktól kapott egy csokrot, ecsetekből, és gomb festékek kifúrt gyöngyként ékesítették a papírarzenált.

Legjobb barátja zárta a sort. Elé állt, és egy noteszt nyomott a kezébe.

-Figyelj haver, ezután csak ebbe fess nekem borral, és ebből osztogass, ne holmi szalvétákat!

Márton a noteszra pillantott. Vörös betűkkel ennyi állt rajta:

bor és ecset

Micsoda cím, micsoda lehetőség. Millió gondolat cikázott át a fiatalok agyán, és tudták, hogy ezt a pillanatot sokat fogják még mesélni. Ahogy a haverja odébb lépett, azonnal a következő vendég szemébe pillantott bele. Ismerte jól ezt a csillanást. Bár a tihanyi fények, ennek is új jelentést adnak. Ő volt az, a lány, akiről ma már annyit gondolkozott.

-Szia! Nem tudom mit illik hozni ilyenkor, de ezt az ecsetet a boltban úgy adták, hogy elég jó darab, gondoltam hasznát veszed.

A mosolygós tekintet egy 4-es, fekete matt pácba mártott nyelű ecsetet nyújtott felé. Látszott a fa eredeti erezete, ami igazán különlegessé tette a megjelenését. Olyan darab volt, amin biztos megakad a szeme egy üzletben.  Zavara hirtelen szerte foszlott, ami eddig mindenét bénította. Megfogta az új szerszámot, megnézte kényelmes e a nyele, milyen a sörtéje, épp, ahogy a boltban is mindig végigmustrál egy ecsetet vásárlás előtt.

-Ez tényleg remek darab, jó szolgálatot fog tenni, Köszönöm!

Két puszit váltott az álomba illő vendégével, aki mosolyogva tovább lépett. Semmi kellemetlen nem volt a pillanatban. Az ecsetet becsúsztatta az eddigi ajándékok mellé a zsebébe. Ott volt minden, amire csak szüksége lehetett az életben. Hirtelen valaki megérintette a vállát. Barátja volt, és szólt, hogy a zárás ideje következik, búcsúzzanak el a vendégektől. Együtt indultak megbeszélt hely felé, és barátja még odafordult hozzá egy pillanatra.

-Van egy meglepetésem!

A történet annyira gyorsan haladt innentől, hogy a reakció valahol időn kívül maradt:

-Kedves Vendégeink, köszönjük, hogy eljöttek! Reméljük élményt, és szépséget kaptak a képektől. Ez volt a ajándékunk az Önök számára. Szeretnénk azonban, ha nem csak lelkükben tudnának hazavinni innen valamit. Pontosabban szeretnénk, ha legalább egy valakit megajándékozhatnánk. Megkérem a művészurat, hogy vegye elő az imént tőlem kapott noteszt, én készültem borral és ecsettel, készítse el az első rajzot, majd adja át, egy szabadon választott vendégnek.

-Köszönöm a lehetőséget, de ecsetem az van! Épp az imént kaptam egy kedves hölgytől, tehát ezzel készítem el a képet, amit viszonzásként adok az ajándékozómnak.

Volt a jelenetben, valami lovagias, emelkedett. Készült a kép. A tihanyi templom könnyű vonala valahogy magától került a papírra, az előtte kanyargó sétány pedig sétálókért kiáltott. Pár emberke elkészül, de még kevés, mire elfogy a szín az ecsetből. Gyorsan újra borba mártja a puha szálakat, és még két emberét kanyarít egy üresen maradt részre. A kéz a kébzben sétáló pár, szinte világít a képen. Talán csak, mert még nem száradt meg. Talán a friss festék miatt.

-Na kész van már?! – Ezzel ki is kapta barátja a kezéből az egész füzetet, és letépte az első lapot. A fotós gondosan lefotózta az átadás pillanatát, és a rendezvény gördült tovább.

-Végül, de nem utolsó sorban, szeretném megköszöni szüleimnek, hogy eljöttek, és megnézték a képeimet. Az ajándékukat pedig külön köszönöm. Ígérem ezután ők nem borral festett képet kapnak majd.  További szép napot, Viszont látásra.

Órákkal később két fröccs mellett a tihanyi kocsmában, már mind a két srác a telefonját nyomkodta:

-Figyelj már “Művészúr!” az új festményed 1500 lájkot kapott!

-Milyen új festményem?

-Na vedd csak elő a noteszedet!

Értetlenül benyúlt a zsebébe, kivette a füzetkét, és letette a pultra.

-Nyisd már ki!

A borító alatt ott volt a Templom előtt sétáló pár, és a többi turista, borpacákból

-Érted már?

-De ezt odaadtuk Eszternek!

-Igen, az első példányt, de ez egy két példányos notesz! A szalvéták alapötletéből addig keresgéltem a papírt, míg épp két rétegbe ázik át a festmény. Meg lesz neked is az egész szorozta. Rajta van a sarkában a B&E, és a sorszám! Ebből még csodák fognak születni!

KI AKAR EGYETLEN, ÉS MEGISMÉTELHETETLEN PÉLDÁNYT,  SZÍNYEI MÁRTON BOR ÉS ECSET SORoZATÁBÓL?

-Na kezdjél festetni komám, a pultos hölgy biztos szívesen ki tesz egyet a hűtő ajtóra! Annyi mágnes van ott!  Ugye felajánl a műremekért egy kupica bort, csakis festmény alapanyagnak!

2017. 04. 14. -

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.