személyre szabott életirodalom
CsaláDili

Autós kaland

Van egy kicsi zöld autónk. Annyi bizonyos, hogy  több mint 12 éves, mert már megvolt férjemnek, amikor összejöttünk. Akkor még igazi fény korát élte. Akkor sem volt nagy, meg impozáns, de még fényesebb volt, és kevesebb kalandot látott. Nekem meg volt egyfajta romantikája 20 éves csitriként, hogy a pasinak, akinek bejövök, van autója.

12 év alatt nem csak az autó állapota változott, hanem az élet is. A kis autó már nem moziba visz minket, hanem nagyihoz, három gyerekkel. Ma meg éppen a perbáli zöldséges elé, hogy átadjak egy sütit ami a suliba megy, és vegyek némi hétvégi muníciót.

Az egész délután bolondos volt. Sütit sütni nem nagy ügy de ha Johanna segíteni akar és időre kell kész lenni, akkor azért más a helyzet. De elkészültünk, és az a fél óra nyugalom a kocsiban kész ajándékként lebegett lelki szemeim előtt.

Elindultam, oda értem, és nem is késtem el. Judit is befutott, elvitte a sütit, én meg bementem a boltba. Nem tartott sokáig, igazán: köles, hajdina, kukoricapehely, 10 perc. Ahogy kiléptem felcuccolva az ajtón, látom, hogy ég a kocsi lámpája. Azonnal vita kavarodott bennem, hogy ez most jó vagy rossz jel. Rossz, mert az akku lemerülhet, jó mert még ég, és 10 perc alatt még a mi aksink sem merül le. Bepakolok hátra, beülök, indítok. Nem indul. Próba kettő. Nem indul. Summa, lemerült.

Van egy fura képességem, hogy ilyenkor megszáll a zen belső béke, a tudatom kinyílik, és a világ tele lesz megoldás lehetőségekkel. Legrosszabb eset a buszmegálló. Legjobb az isteni csoda. A megvalósulás meg kb az átlag lesz, szóval ott kezdek kotorászni. Felhívom Gergőt. Ez egy bevált rutin. Míg beszélünk, megáll a kocsim mellett egy hatalma terepjáró. Fekete, tiszta, és csillog. Kiszáll egy kortalan férfi, sapkában, bézs színű gondosan válogatott holmiban, és bemegy a boltba. Lehet hogy ő lesz a megmentőm, ha meg merem kérni, hogy segítsen. Na az nem lesz egyszerű, lehet, hogy inkább írok a falubeli haveromnak. Egy biztos, bárkitől kérek segítséget, valami koncepció nem ártana. Körbejárom a kocsit. Tudom hol van az akku. Megvan, hogy aktuális esetben hol nyitom fel a motorháztetőt. ÉS ha lenne még egy bikakábel is, valami megmaradhatna az eleve veszett méltóságomból.

Van valakinek elképzelése arról, hogy milyen állapotban van egy anyuka, aki megsüt egy adag sütit a délután, a telegyerek műszakban, majd kocsiba ül egy sütiátadásra? Jelen esetben, a hajamról nincs információm, van rajtam egy párducmintás fekete/kék cicanaci, egy sárga rikító hosszú ujjú, ami kilóg a gyapjú poncsó alól, és nem illenek egymáshoz. A koszos zöld járgány sem éli épp fénykorát. A mellettem lévő brutál kocsit szemlélve valahogy azonnal más megvilágításba került a világ, aminek épp része voltam. A közérzetemen az sem segített, hogy vizes volt a fenekemen a nadrág, mert éjjel beázott a kocsi. Az is én voltam. Nyitva maradt az ajtó. Mire ezeket a kis megfigyeléseimet összeszedem magamról, talán épp kibillent volna a belső békém, de a pasi, aki inkább már srác volt így szemből kilépett a boltból. A kezében 20 tojással, és még egy zacsi is lógott a pakkból, amiben fogalmam sincs mi volt, de ez a megjelenés valahogy emberivé tette. Hirtelen el tudtam képzelni, hogy nem egy tőzsdei hiéna, aki kiröhög, és itt hagy.

Próbáltam nem kétségbeesett fejet vágni, elvégre tényleg nem voltam az, de nem tudom mi sikeredett. Azt se tudom mit mondtam. Viszont jó jelnek vettem, hogy a válasz az a kérdés volt, hogy tudom e hol van az érintett alkatrész. Az még jobb volt, hogy tudtam a választ, és ez némiképp stabilizálta lelkiállapotomat. Ez után némi nyelvi bonyodalom akadt, de hamar tisztáztuk, hogy tegeződjünk, és ezzel megoldottuk már egy problémát, ami szintén szép jövőt jósolt.

A hatalmas kocsi ajtaja gombnyomásra nyílt, és bekerült a zöldségesnél vett csomag.  Nyissam ki a motorháztetőt. Eközben szinte már büszke vagyok, mert hát erre is tudom a választ, még a végén nem erősítem a sztereotípiákat szorult helyzetemben. Nyitom az ajtót. Nyitnám. Mert hát rossz az ajtó, lépek a hátsóhoz, roppant elegánsan előrenyújtózom hogy elérjem azt a rohadt messze lévő kallantyút. Még jó, hogy takar az ajtó.

Mire felállok, még az előbbinél is csapzottabban, látom, hogy türelmesen figyeli a motorháztető elől, hogy mit művelek. Komoly kontraszt lehet a gombnyomáshoz képest. Újabb pont a sztereotípiáknak, de a motorháztető kinyitásával javítottam a helyzetet, mert nem csak a kormány alatti izét találtam meg elsőre, de még azt a pöcköt is kiakasztottam, amiért be kell nyúlni a motorháztető alá, hogy kinyíljon. Azt sem tudom, hogy ez gyári beállítás, vagy az évek nyoma. És az akku tényleg ott volt, ahol mutattam. Már óvatosabb vagyok a belső üdvrivalgással, de mégis újabb pontot vesztek.

-Szerintem a telefonodat leteheted addig.-mondja a srác. Szerintem ez volt a legmélyebb pont. Azt hittem elsülyedk. Próblom nyitni az ajtó, hogy bedobjam, persze nem nyílik. Bedobom hátulról, és hozom előre a bikakábelt, ezalatt talán már elmúlik a vörösség a fejemről.

A kábelek a helyükre kerültek, most tanultam meg azt is,  hogy a kábelt úgy kell fogni,hogy ne érjek a fémhez, és ne érjenek össze a csipeszek. Végre egy feladat, amit fogok tudni teljesíteni, ha koncentrálok. Mindenki beül a volán mögé. Előtte még megkérdezte, hogy le tudom-e húzni az ablakot, majd rájött, hogy nyilván az is elektronikus. Ami épp igaz, de ha megy a masina, az vezetőülés melletti ablak akkor sem működik, csak ha szétszedem átdugom, stb. De ezzel már nem is terheltem a helyzetet. Nála pörög a motor, nálam se kép, se hang, már visszajelző fények sem. Lehet, hogy mégis busszal megyek haza.

Kiszáll a kocsiból:

-Biztos hogy jó ez a kábel?

Ez az a kérdés, amire már nem várom el magamtól, hogy tudjam a választ, és felszabadultan mondom, hogy nem tudom. Végre arra a részhez ért a folyamat, ahol már nincs több vesztenivalóm. Az útközben valahol elvesztett lelki békém újra látótávolságba kerül. Szépen megbékélek a busszal megyek haza lehetőséggel, és már rutinosan fogom az ő kocsijából előkerülő bikakábeleket. A helyzet ismétli önmagát, én meg, fejlődőképességemnek hála nem csuktam be az ajtót. Első indításra indul a kocsi. Hál Istennek. És most mi a dolgom? Csak annyit mondok, hogy köszi? Basszus, vegyek egy csokit a zöldségesnél? Most azonnal mondja meg valaki, hogy mi ilyenkor a dolgom, már a sütiket is elvitték. Valamilyér beúszik a gondolataim közé, egy jelenet, amikor beszáll mellém egy stoppos, és én a világ meg a körbe járó pozitív energiákra gondolok. Mindig arra vágyom, hogy soha, de soha ne kelljen visszakapnom ezt a segítséget, mert utálok segítségre szorulni. De most, már itt a helyzet.

A srác már gondosan igazítja vissza az akkumulátorjnak a takaró elemeit, én meg annyit bírok kinyögni, hogy köszönöm. Beülünk, és jelzi, hogy menjek előbb én.

Kigurulok, hívom Gergőt, és asszem most érzem magam újra a saját kis világomban. Már a műszerfalon aszalódó alma is csak egy emlék, arról, amikor Hanka összeveszett Tivadarral, és ezt vágta a fejéhez. Büntiből idementettem. Itt maradt. C’est la vie. ÉS én szeretem. Ahogy ezt a kis zöld kocsit is.

2017. 03. 10. -

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.