személyre szabott életirodalom
CsaláDili

Az eltartásról

A minap egy barátnőm azt mondta nekem, egy feszültséggel fűszerezett beszélgetés során, hogy ő nem tudna úgy élni, hogy a párja keresi a pénzt, ő meg elkölti. Célzott ezzel a mondattal rám, aki a férjem által keresett pénzt kezelem.

Hát kívülről ilyen lenne egy anya élete, aki három gyermeke mellett nem keres pénzt? Ezt látja az én hétköznapjaimból valaki? Furcsa nézőpont, eddig én soha nem gondoltam így a helyzetre.  De most, így belegondolva ezért ez a mondat épp segíti megérteni az effajta családmodell lényegét. Mert valóban, a pénz 90%-át én költöm el. Na és akkor most bonyolódjunk bele a “mi lenne ha” világába.

  1. kép: Mi lenne, ha nem költeném én a pénzt. DE lenne három gyerekünk. Akkor Gergőm megkereshetné a pénzt, aztán mehetne a boltba megvenni a sok dolgot az ebédhez, meg a gyerekruhát, tankolhatna, ajándékokat vehetne a családnak. Én meg amit vett, abból ruháznám a gyereket, meg megfőzném az ebédet. Ez így jobb lenne? Tényleg? Akkor nem én költeném a pénzt, de még mindig fenn állna az a helyzet, hogy én vagyok az eltartott feleség. Pedig egy férfi bevásárlásából ebédet főzni sem kis feladat, vagy rávenni egy apukát, hogy figyelemmel kísérje gyermeke ruhatárát, miközben nem ő most, tereget, takarít, mert hát pénzt keres. Írjak listákat? Vagy hogy lenne ez logikus? Szerintem úgy, hogy én megyek el, és effektív én költöm el a pénzt. Aki meg ezt a fejemhez vágja, az csinálja utánam.
  2. kép: Mi lenne, ha nem lenne gyerekünk. Az a fajta nő vagyok, aki nyilván itthon reszelné  a körmét, rinyálna, mert jó dolgában már az unalom sajnálatraméltó mocsarában poshadnék, és tényleg szarul lennék. Néha plázáznék, és költeném a férjem pénzét, újabb tűsarkúkra, amikben esetlen nem is előtte riszálnám magam, hiszen, abban mi az izgalmas. A lakásunkban körömlakk illat és steril világ lenne.  PFÚJJJ, ez az élet nem nekem való. De akkor mégis mit csinálnék, ha nem lenne gyerekem? Hát gyereket… mert én mindig is erre vágytam. Ha meg nem lehetne gyerekem,  meg örökbe se fogadhatnék, meg mit tudom én, akkor dolgoznék, tuti dolgoznék. Emellett aggónék a kapcsolatomért, mert láttam, hogy amikor én is dolgoztam (mert volt ám olyan, ha nem is sokat), akkor este mind a ketten dödögtük a magunkét, és egyikünk sem fordult igazán a kapcsolatunk felé. Távolodtunk. Fáradtak voltunk, és céltalanok. Persze ezzel lehet hogy más nem így van, de mi így voltunk, nem tetszett, és változtattunk. Együtt.
  3. kép: Amiben van három gyerekünk, és én dolgozom. Ez a kép még akár tetszeni is tudna. Nem a pénz keresés hiányzik, hanem az elismerés, a felelősség, a közösség. És ilyenkor szólal meg a hangocska a fejemben, hogy kell e nagyobb felelősség, mint a gyerek? Hát nem… és pont hogy a kisebb, irodában hagyható felelősség hiányzik, amiről bebizonyosodott, hogy alkalmatlan vagyok rá, mert hazaviszem az ottani problémákat. Szól az a hang is, hogy nem elég-e a család, mint közösség? ÉS ekkor döbbenek rá, hogy a család egy olyan evidens körülvevő közeg, hogy elfelejtem még én is értékelni, akinek az értékrendjében a család előkelő helyet foglal el. Hogy is lehetne ez a család közösség? Ki mit tesz ebbe a pakliba? Ebben a képletben pénzt mindenki pakol bele, megfizetettségéhez mérten. Mindenki pakol bele időt, takarítást, vásárlást, stb… De ha mindenki csinál mindent, akkor az nem csapat, nem közösség, csak egymással egy kupacban élés….. elidegenedés, és annak a felismerése, hogy valójában nincs is egymásra szükségünk. Itt érek el az elismerés részhez, mert meglátom, hogy a legnagyobb ki nem mondott elismerések egyike, hogy férjem teljes bizalommal adja át nekem virtuálisan, vagy épp fizikailag a jövedelmét. És az veszek belőle, amit csak akarok. Soha nem tette szóvá, ha vettem még egy füzetet, cipőt, kabátot. Valószínű azért sem, mert csodálatos közös értékrendünknek köszönhetően nem generáltak a vásárlásaim konfliktus helyzetet. Gergő meg én keveset beszélünk konkrétan a pénzről.  Saját magamban való csalódásom kapcsán néha szóba kerül egy-egy új füzet vagy toll, és én azon sértődöm meg, hogy szóra sem méltatja. Csapat vagyunk. Ő megkeresi a pénzt, mert remekül ért hozzá, én pedig beosztom, mert ahhoz értek. És akkor is beosztom, ha épp a nullához konvergál a befolyó összeg. Nem az ő lelkét terheli, hogy épp van-e benticipő a suliban. Mert azzal a teherrel, nem lehet programozni. Kicsacsogom neki, ami miatt vagy veszekedünk, vagy szomorkodunk együtt, vagy humorral végignevetett estét tartunk a saját luxus nyomorunkból. Mert valódi szükséget még sosem szenvedtünk. Olyan életünk meg szintén sosem volt még, ami a társadalom szemével normálisnak lett volna nevezhető.

Nem tudom pontosan mit jelent a fejekben az eltartott szó, de amikor én meghallom, akár magamra, akár másra mondva, dühös, felháborodott leszek. Mert ez a fogalom szerintem nem létezik. Mert azok a kapcsolatok, ahol a nő egy medence szélén ülve Intagrammol egész nap, és a férje által keresett pénzből vett cicik hoznak némi mellékest, sem eltartott. Szimplán, az egy olyan munkamegosztás, olyan élet, ami nekem nem tetszik, és nem élném, de tuti, hogy ha beszélgetnék azzal a nővel, épp olyan mélyen érintenék a körömlakkozásához vagy fodrászához tartozó problémái, mint engem az, hogy nincs papírzacskós kukoricadara az aldiban, vagy hogy épp nincs pénzem tankolni, és csak remélem, hogy hazaérek a gyerekkel a porzó tankú kocsival, és imádom, hogy a konyhafiók mindig elődob valami alapanyagot, amiből fejedelmi sosem látott fogást rittyenthetek a család asztalára. És az a nő, aki dolgozik, és gyűjtöget a bankszámláján is épp annyira nehéznek érzi a saját terheit, legyen az párkapcsolati, vagy munkahelyi. Ami azonban szerintem dönt arról, hogy rendben lévő e az adott élet az, hogy aki éli boldog-e benne. És ha nem, akkor vajon miért nem változtat?
És amikor arra gondolok, hogy 10 éve élek egy olyan házasságban, ahol a férjem keresi a pénzt, én meg elköltöm, akkor boldog, és büszke vagyok, mert közösségre, elismerésre és felelősségre szükségem van, és ezeket ebből a kapcsolatból évek óta megkapom. Főleg, ha hajlandó vagyok figyelmet fordítani arra, hogy hogy is vagyok akkor, amikor szembesülök azzal, hogy van aki szerint egy eltartott feleség vagyok.  Függök a férjemtől. Nem kevésbé, mint ő tőlem. Mert egy csapat attól csapat, hogy számítanak egymásra, és együtt buknak, vagy emelkednek. Vakrepüléses kockázat, egy életen át. Vagy mégsem?

2016. 09. 16. -

1 Comment

  1. Weszelovszky Dávid

    Tetszik. Jól megfogalmaztad. Nekem nem ilyen jó az írókám, de a lényeget én is hasonlóan kaptam el.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.