személyre szabott életirodalom
CsaláDili

Diótörés

Egy elfoglaltság, amiben megteremthető a múlt értékeinek begyűjtése, a jelenbe való megérkezés és a jövőről való gondoskodás. 

Mikor életemben először hallottam a fonó fogalmáról, lenyűgözött. Arról a fonóról, ahol régen összegyűltek az emberek, és beszélgetve, meséket mondva végeztek valamiféle tevékenységet. Nem sokat tudok erről a népszokásról, talán illene utánanéznem. Amint a fogalom nagyjából eljutott a tudatomig, a fantáziám vette át a teret, és nem a további, kívülről jövő tényszerű információkkal volt elfoglalva, hanem egy ideát teremtve a jelenbe emeltem ezt a csodálatosnak tűnő ötletet. Még a lyukas zoknik varrása is mókásabb ha az ember nincs egyedül, és nem a feladat feje felett lebegő fejszéje miatt végezzük el a feladatot, hanem azért, mert valami “ürügy” kell a társasági csacsogós elfoglaltsághoz.

Ilyen ideáim sok realista akadályba ütköznek. Pl hol is lehetne ennek helyet adni? Ki jönne el? Melyik napszakban jó ezt tartani? Képes lennék-e megszervezni. Akarom-e megszervezni? Mit vagyok hajlandó tenni az ideámért? Ezért az ideámért egészen eddig semmit nem tettem. Tegnap azonban valami áttört egy gátat. Sok apró részletnek kellett ehhez együtt állnia. Ezek közé tartozik azon felismerésem, hogy az az 5 fő, akikkel közös az otthonom, és a családomnak nevezem őket, igenis egy olyan közösség, ahol megteremthető a fonó hangulata.

Egy másik adalék volt, hogy mindenképpen szerettem volna nyers-vegán zserbót készíteni, mert az mennyei, és mindenki imádja, de nem volt itthon dió. Vagyis volt, de csak pucolás nélkül.

A tevékenységek túlszervezése a családban mindig az én idegösszeomlásomhoz vezet. Nem azért, mert olyan rémes a családom, hanem azért, mert ha terveim vannak, rettenetesen merevvé válok, és jellemzően nem egyeztetek előtte az érintettekkel. De itt, a spontanaitás remek stratégiának ígérkezett. Békésen nekiálltam diót pucolni.  Nem egy halk elfoglaltság. Ha ketten ragadnak kalapácsot, talán már beszélgetni sem lehetett volna. De most nem így alakult. Olivér és Johanna gyűltek mellém, akik a megtört csontból szedegették ki a dióbelet. Olivér mesélt a suliról, Hanka meg maradt a csipegetésnél. Nem tudom mennyi idő telt el, és ők sem az idővel voltak elfoglalva, pedig előtte már nagyon várták a hatórai mesenézés időpontjának elérkezését. Ezalatt Gergő és Tivadar társasoztak. Idilli jelen.

Ma szintén nekifogtam a diópucolásnak, mert bár az aszalót telepakoltam a hét finomságaival, és jól el is fáradtam, még valahogy vágytam valami hasznos tevékenységre. Ma senki nem csatlakozott, de így is csodás élmény volt belemerülni valamibe, amiben bűntudat nélkül lubickolhattam. Még egy zserbónyi dió pihen a tálban, Gergőnek van gyújtós a reggeli begyújtáshoz, és a hatalmas zsák dió ma is fogyott egy kicsit. Az ősz kincse tél végi falattá változik, miközben nem aggódom, nem tervezek, nem őrlődöm, csak létezem.

Sok ilyen tevékenységet rejt az élet. Figyelmesen, és kitartóan keresem őket, mert az a tapasztalatom, hogy ezektől válik az élet egyedi és megismételhetetlen jelenlétté.

2018. 02. 18. -

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.