személyre szabott életirodalom
CsaláDili

ELÉG lesz ez?

Hosszas mérlegelések után a gyerekeket olyan iskolába írattuk, ami lehetővé teszi azt az életet, amit a legfejlesztőbbnek, és az életre leginkább inspirálónak gondolunk számukra.

Ez az iskola lehetővé teszi, hogy sok időt legyenek a nagyszülőkkel, meglátogassuk a távoli rokonokat. Olyan színházi előadásra is elmehetünk, amik hétköznap este vannak, és időkorlát nélkül bolyonghatunk Magyarország vagy külföld mesés tájain. Rengeteg tervet dédelgetek a szívemben, és azt remélem, hogy az első tanulókísérővel történő egyeztetés után majd kapok annyi kitöltendő keretet, hogy megijedtek az elvárásokat méretétől, és muszáj lesz sorba rendezni az ötletek valamiféle tantervvé.

A beszélgetés inspiráló volt, és sok dolgot rendezett össze a fejemben. Megtudtam, hogy milyen tantárgyak folyamata mentén érdemes szemlélnem az életünk sokféle helyzetét. Minden tantárgy kapcsán ránéztem a fiúkra külön külön, és a családra. Csuda jó élmény volt, és fontos tapasztalat. Összességében mégis van egy olyan érzésem, hogy ez a keret nekem rémisztően szabad. ELÉG lesz ez? Tényleg lelkes vagyok, és lelkesek vagyunk Gergővel. A gyerekek nap nap után írnak olvasnak maguktól, most is, hogy még nem alakítottam ki a napirendet, amiben mindenki teszi a céljaiért, amit tennie kell, és fejlődik. Ma este is matek feladatokat kért Olivér. Mégis riadt vagyok most.

Azt hiszem, hogy eljött az a pont, hogy nem csak a gyermekeim céljainak motiváló, fejlesztő erejében kell hinnem, hanem a megaméban is. Azon a logikán elindulva, ami mentén ezt róluk gondolom, magamra is helytállónak kell lennie: Céllal érkeztem, és ehhez a célhoz bennem szunnyad minden képesség. Minden lépés, amit a célom felé teszek örömmel, és erővel tölt el. A gyermekeim azóta céljaim, amióta az eszemet tudom. És ez így, ezzel a szóval talán furcsán hangzik, de a szó nemes értelmében ezt magamra nézve mindenképp igaznak tartom. Az évek alatt vannak körvonalazódó más céljaim is, ám ezeket már nehezen ragadó meg. Nincs az a gyermeki álomkép, amivel esténként vártam haza képzeletbeli férjemet, és fektettem le a gyerekeimet. Mesét is mondtam. És annak az elsős kislánynak a hatalmas gyerekszobában az álma valóra vált. Épp csak sokkal szebb az élet, mint az álom.

Semmit nem találtam még a Földön, ami annyi ideig, és olyan erős motivációt adna nekem, mint a családom. Soha nem csináltam semmit olyan sokáig éltem során, mint amennyi ideje a férjemet szeretem, és amennyi ideje édesanya vagyok. Egyiket sem unom! Igen, tudom ezt sokan megteszik. Ez olyan normális. Mondhatni elvárt. De nekem bizony nem mindenben sikerül teljesítenem az elvártakat. A magamtól elvártakat leginkább nem.

Szeretek a gyerekekkel tanulni. Kitölteni a közös időt olyan apró elrejtett kihívásokkal, ami által belefutnak egy szorzásba, becslésbe, lista írásba. Lenyűgöző kérdéseket tesznek fel itthoni hatások között is, amikre öröm válaszolni, és gyakran fejtörés nekem. Nem én fogom őket “minden fontosra” megtanítani. Ezt eddig is így gondoltam. De azt hittem nagyobb nyomást kapok arra, hogy tényleg kitűzzünk egy vonatozós napot, felkutassam a pesti kiállításokat, és kezdésnek, rendezzem gondolataimat. Ma este azonban az derült ki, belülről kell motiválódnom. Fejlődnöm kell! Fejlődnünk kell!

A beszélgetés után már a lefekvés rész következett. Duplók, párnák, takarók borították a nappalit. Két kicsi fantasztikus világot épített, bár rémes hangokat adtak ki közben. Olivér matekozott. Közös rendrakás után torna következett. Gergő nyirokkeringést regeneráló egyszerű, de mégis közösen csinálható gyakorlatsorozata a feladat. Az rendbe rakott nappaliban leültünk egy-egy párnára, és csináltuk amit mond a hölgy. Csend, koncentráció, együtt lét. Mozgok, és ez jót tesz. Végre mély levegőt tudok venni. A gyerekek is csinálják. Különös élmény figyelni őket. Harmónia van, és a végére elfáradunk. Lesz még jobb a kondink, ez nem vitás. De most hálás vagyok ezért a feladatért, amit a betegség adott. De azt hiszem itt az ideje felnőnöm, hogy ne mindig az életnek, vagy valakinek kelljen pofozni, nógatni ahhoz, hogy valamit megtegyek, amiről tudom, hogy fantasztikus eredményt hozna. Ez a legutóbbi, épp ami által itt együtt tornázunk, túl nagy pofon volt, hogy megkockáztassam a következőt. Meg kell találjam a kulcsot önmagam motiválásához. Ennek az eredménye, és példája talán a legfontosabb képesség, amit a gyermekeimnek átadhatok. Mert nem jó ha más mondja meg, hogy MI AZ ELÉG! Mi a határ. Mi az, amikor minden félelmedet eldobva boldoggá teszed magad, szeretted. A céljaink bennünk élnek, túl a komfortzóna otthonos, reális világán, csodákkal és örömteli fejlődéssel. Ha oda éljutunk, az biztosan elég lesz.

2018. 03. 28. -

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.