személyre szabott életirodalom
CsaláDili

Életpillanat

Téli este volt. Kettesben ültünk az autóban, párommal, akivel még igencsak az ismerkedés első lépéseinél tartottunk. Nem sokat tudtunk még egymásról, de azt igen, hogy jó együtt lenni. Ennek okán történhetett, hogy egy nagy, családi összejövetelre is elmerészkedett, csak hogy velem tölthesse a időt. Győrtől gurultunk olyan tizenegy tájban az autópálya monoton idővesztőjében. Mind a ketten álmosak voltunk, nyúzottak is, de valahogy, valami még hiányzott a napból.
Utazás közben, tekintetem mindig a körülöttünk szaladó tájat kémleli, és gondolataim is hasonló sebességgel cikáznak a fejemben. Ezek a kiszámíthatalan történetfoszlányok pedig, folyamatos csacsogásban tartják a számat.
A táj rengeteg mesét rejtett. Ott volt Pannonhalma, a Tatai-tó hívogató partja, A Vértes végtelen kalandja, az utca, ahol a fogszabályzómat csinálták, és a Turulmadár. Az óra mutatói sebesen haladtak, mi pedig eltévedtünk a városban. Így az ürügy is meg volt, ha már kaland, ne aprózzuk el! Megálltunk egy parkolóban, átverekedtük magunkat egy széles autókkal tarkított úton, és felsétáltunk a Turulhoz.
Éjfél lehetett. A hideg mindent ezüst színűre festett. Talán még a Hold is jegesebb színét mutatta, mint a mostani nyári tüzes estéken. Csend volt, és tér. Mi pedig kéz a kézben ballagtunk a hegyoldalon. Végtelenül élveztem, hogy végre valami olyasmit csinálok, amit extrémnek érzek. Amit a szüleimmel sosem lépnék meg. Van valaki, aki velem mer jönni, azokra az elvetemült kalandokra, amiket még kimondani is alig merek, de teljes szívemből vágyok. Átölelt, és egészen egymáshoz simulva értünk a célegyenesbe. Már ha van ott ilyen rész, de én úgy emlékszem akkor, ott, nekünk, volt. Ekkorra már minden lépésünk összehangolódott. Talán a szívünk is egy ritmusra dobbant. Majd megérkeztünk a gigantikus szoborhoz. Fantasztikusan nagy, tekitélytparancsoló testtartása a telet is felülmúló borzongással töltött el. Nézegettük a műalkotást jobbról, balról már egy ideje, mikor figyelmem egy egészen emberi, egészen természetes jelenségre hívta fel a figyelmemet. Pisilnem kellett. De mire kimondhattam volna, párom, így szólt:
-Na akkor én most itt pisilek egyet, mert ezt már nem akarom levinni.
Irigységemnél csak döbbenetem volt nagyobb. Hideg van, és amúgy sem illik. Bár hát kit is zavarhatna, itt ahol épp még a madár sem jár, (csak szoborba öntve ölel fel jelent múltat és jövőt egyszerre)? Persze kedvesem nem várt engedélyre, lépett párat a perem felé, és már könnyített is magán.

Én pedig azóta is oly gyakran felelevenítem azt a végtelenül őszinte, és szabad pillanatot. Amit Ő, már akkor érzett, és élt, én pedig azóta is csodálattal figyelek. Hogyan lehet ilyen önfeledten, őszintén, nyitottan élni?

Akkor, ott már biztosan tudtam, hogy nem csak a történet, de a férfi is egy életen át kísérni fog, és ezen meggyőződésem azóta is töretlen.

mi1.

2016. 07. 11. -

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.