személyre szabott életirodalom
CsaláDili

“és Ti megint az egyszerűbbet…..”

Ez a részlet apukám  nekünk írt leveléből való, amely válaszként érkezett a levelünkre, amiben a gyerekek oktatásának változásáról értesítette őket. Nem lepett meg minket, hogy egyik  nagyszülő sem repesett a boldogságtól a döntésünket látva, és egyszerűbb lett volna az életünk enélkül a feszültség nélkül, mi mégsem azt választottuk.

Apukám életem/életünk sok döntéséről úgy gondolja, hogy a megúszás vezérelt bennünket. Ezt gondolja a jurtáról, arról, hogy ott hagytam a főiskolát, már a Waldorfról is ezt gondolta. Évek, és boldog élet nem mutat rá számára arra, hogy imádjuk ezeket a döntéseinket, és szeretjük az életet, amit ezek következtében élünk.

A sulira visszatérve pedig most újra érzelmek tengere vet hatalmas hullámokat bennem. Leginkább  két kérdés ordibál a fejemben?

  1. Tényleg úgy tűnik, hogy egyszerűbb itthon/úton a gyerekekkel hétvégén-hétköznap tanulva, fejlődve, árral szemben, mint reggel betenni a gyereket a suliba, ahol kap enni, szakemberek tanítják, vigyáznak rá és délután négyre haza irányítják?
  2. ÉS ha egyszerűbb – mert ez szubjektív kérdés – akkor az baj? Az valami negatív jelző?

Értem én, hogy apukám, és minden rokon aggódik, hogy mi lesz a gyerkőceinkkel. Nem fogom tudni őket megnyugtatni. Nem is várják tőlem az ehhez szükséges információkat. A felelősségem sem ez most első sorban. Akikkel szemben elszámolási kötelezettséget érzek ebben a témában, azok: jómagam, Gergő, és a gyerekek. Velük azonban az idő és a tér minden síkján. A jeleben ritmusos, jelenléttel kísért hétköznapokkal, a jövőben pedig egy olyan felnőtt élettel, amiben addigi döntéseik harmonikus életet adnak nekik.

Mind a két témát hetekig lehet boncolgatni pro és kontra. Onnan tudom, hogy két éve boncolgatjuk Gergővel. Mind a két oldalon érvek hada sorakozott fel. Most döntöttünk, és ugrunk a szakadék fölé, egy ismeretlen világba, amit mi teremtünk meg. Olyan lesz, amilyenné mi tesszük. Nem lesz kihez bemenni fogadóórára, hogy elégedetlenkedjek a gyerekem fejlődését tekintve. Nem mondja meg külső szem hogy oké-e a gyerekem szociális kapcsolódási képessége. Az élet lesz. Nekünk és a gyerekeknek is. Nem a tanár elismerése fogja azt jelenteni, hogy “jó vagyok”, hanem az, ha én elégedett vagyok. Akkor leszek sikeres, ha elérem a céljaimat, és azokat nem más mondja meg, hanem magamnak kell kitűzzem.

Telik az idő, és mi szeretjük ezeket a napokat. A gyerekek szeme ragyog, sokat vannak kint, építenek, terveznek, játszanak. Közös étkezések, ételkészítések, esti torna, mese, alvás. Új szabályok, új helyzetek. Fárasztó, meg kell mondjam. Rengeteg fejmunka. Ennek eredményeként, egyszerüsítendő a saját dolgomat, végre rendbe tettem a naptáram, az iroda polcomat, alakul a konyha, és a kert. Mert ezt a világot bizony rend nélkül  nem lehet. De nem is kell. A gyerekek is partnerek. Mosogatnak, pakolnak maguk után. Ez is fejlődés,tanulás. A szocializációról pedig végképp regényt KELL írni, mert amit ezek a gyerekek tanítanak nekem nap nap után ezen a területen, az példaértékű.

Lehet, hogy ez megint az egyszerűbb választás, mint a jurta. Azonban ha ez is egy olyan csoda lesz mindannyiunk életében, mint a jurta, nem fogom megbánni. Nem könnyű,nem instant, de a  miénk! Ha emellett egyszerű is, az számomra csak újabb előny.

2018. 04. 05. -

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.