Hercegnők

Igazi,  vagy mesebeli,  szinte mintegy.  Egytől egyig,  mindről elmondható,  hogy tökéletes.  Mindig csinos,  mindig ragyog,  hibátlan és irigylésre méltó.

Egy barátnőmnek a minap született babája.  Hogy besegítsek neki,  én vittem egy nagyobb fiacskáját egy zsúrra.

 Ő,  ott állt a kapuban,  babájával a kezében,  és a szemem látta,  hogy most nem az a törékeny,  teremtés,  aki szokott lenni.  Teste lágy puhasága még a ruhák alól is érzékelhető.  Haja csapzott,  ruhája,  épp amilyen,  maga sem tudja,  de arca ragyog.  

Eszébe sem jut a média világában zajló hazug szépségháború.  Az sem jut eszébe,  hogy ott állva bennem is ítéletekkel vegyes gondolatok cikáznak.  Pedig valójában irigy vagyok.  Arra a létre,  amiben most Ő van.

 Én beálltam a versenybe,  mindjárt csinálok is egy kis búfelejtő szelfisorozatot,  ami tökéletesnek mutatja számomra is a testemet,  amivel kizárólag nekem vannak problémáim.  Illetve nem tudom kinek vannak,  de a baj az az,  hogy nekem vannak.  

Unott arcomra mesterkélt mosolyt erőltetek,  az igazit sosem tartottam olyannak,  ami jól áll.  Ő pedig,  besétál a kapun,  becsukja maga mögött kőkerítésük nyikorgó fa kapuját,  és otthonuk védelmét élvezve táplálni kezdi gyermekét.  Akit pár hete még teste minden eleme átölelt,  táplált,  majd útjára engedett. A legkeményebb munkával, amit ember maga választ az életben. Hercegnő és ifjú hercege a csodabirodalom legszebb varázsát élik át nap mint nap,  percről percre.

 Ez a valóságos hercegi pompa,  a valóságos tökéletesség.  A percek,  órák,  amiket anya úgy tölt gyermekével,  hogy a világ valójában csak azért van,  hogy nekik minden tökéletes legyen.

 Erről nem készül kép,  ezt nem plakátoljuk a netre.  Mert nem szükséges a visszigazolás,  nem kell a papírforma emlék.  A pillanat teljessége az életünk részévé válik,  és a valóság mindennapi csodája így alkotja a leghatalmasabb hercegnőket,  akik úgy tökéletesek,  ahogy vannak,  nem úgy, a hogy megmutatják magukat.