személyre szabott életirodalom
6perces

Istenképek 1.

Elsős volt, és két copfja. Vasárnap a napsütésben kis húgával kézenfogva ballagott a fekete lakk kopogós cipőjében a templom felé. Alig várta, hogy találkozzon az osztálytársaival, és már előre feszítette a tudat, hogy hozzájuk sem szólhat. Illedelmesen köszön majd előbb a szüleiknek, utána a társának a templom előtt. Besétálnak, keresztet vetnek, és leülnek a helyükre.

Eljátszott a gondolattal, hogy most milyen lenne mindent a másik oldalról nézni. Ha a másik oszlopba ülnének, és nem pont középre. Vagy fel, ahol az orgona van. Pontosan tudta, hogy ez lehetetlen. Kellően sokszor vetette már fel szüleinek ezt a gondolatot ahhoz, hogy tudja, valamilyen szabály tiltja ezt a lépést. Nem firtatta miért, nem kérdezett, látta, sok dolog van itt, amik az ő szeme elől rejtve maradnak. Próbált beletanulni az érthetetlen rendbe. Gondolatai tovább kalandoztak, és a tavaszi napsütés melegében felidézte, milyen jóleső lesz majd belenyúlni a hűvös szentelt vízbe. Ha ügyes, még a ruhája is nedves lehet egy kicsit, és egész misén csiklandozhatja a hideg csepp a mellkasán. A szokott helyzetek mindegyikére felkészült fejben. Stratégiák sorakoztak minden eshetőségre, hogy szülei figyelő tekintetétől rejtve kezét minél jobban belemárthassa  majd abba kis csap szerű bigyóba. Bárcsak nénik se nagyon lennének. Ha egy osztálytárs meglátja, abból nagy vihogás lenne, ami komolyan fokozza a lebukás veszélyét, a sok fontos, szigorú, furcsán csendes felnőtt között.

A templom elé érve mindig furcsa feszengés lett úrrá rajta, és végül a sok-sok kidolgozott út a hűsítő víz felé, mind a bénult félelem dugába dőlt. Legközelebb hazafelé jutott eszébe, és bűnjlajstomának súlyát fokozta csak ez az el sem követett apró csínytevés.  

“Istennek legyen hála!” -csengett a fülében a mise záró sora. El sem tudta képzelni miért mondák ezt, ha nem azért, hogy a hívek végre felszabadulnak a mise unalma alól. Szülei valami olyasmit magyaráztak, hogy magáért a miséért vagyunk hálásak, hogy van rá lehetőség, és az Úr megajándékozott minket a tanításával. Nem értette. Írni tanult, meg számolni az iskolában. Ez pedig még annál is sokkal unalmasabb volt. Nem is tanult semmi újat, még az énekek is csak azok voltak, mint mindig. “Biztos megint nem figyeltem, mint matek órán, amikor a házit diktálták.” Pedig akkor is figyelt, próbált. De olyan szép madár ült az ablakban, a tanár meg hamar letörölte a táblát. Azt hitte tovább ott lesz az írka, mert a madár az a ritka kék tollú, biztosan hamar tovarepül. Na igen, ha akkor sikerül leírnia a számokat is, és a madarat is megnézhette volna rendesen, akkor hálás lett volna. Tényleg. Akkor bezzeg nem segített Isten. Otthon meg jól kikapott, mert Anyát a madár nem is érdekelte. Pedig hogy kigondolta, hogy azzal kezdi majd otthon a mesét, amikor megkérdezi anya:

-Mi volt ma a suliban?

-Képzeld anya, volt egy madár az ablakban, és még a csőrét is bedugta a rácsok között, mert ott volt egy kis kenyérmorzsa, amit az Ádám szórt oda a tízórai szünetben, amikor kidobta a papírrepülőt, amit hajtogatott. Az a repülő szállt a legmesszebbre, és leejtette a szendvicsét is, de az nem esett ki az ablakon, megette utána, de egy morzsa ott maradt. Akkor jött utána a matek, és nyitva maradt az ablak, és jött a madár….

-És van matek házi?- Jajj nem kellett volna elmondani a madarat, akkor később kérdezi a matek leckét. Torkollta le magát gondolatban.

-Hát igen, de pont akkor jött a madár, és Anna néni letörölte.

-De akkor most hogy fogod megírni a leckét kislányom? Azonnal híd fel Flórát, és kérdezd meg a leckét. Órán meg a táblára figyelj, na az ablakon bámulj ki.

-De a madár…

-És összeszedtétek a papírrepülőt? Nem talált el senkit? Mennyit dobtatok ki? Szabad ezt? Anna néni mit szólt mindehhez?

Némán állt. Ennyi kérdéssel nem tudott mit kezdni. Mindegyik után biztosabb volt benne, hogy ő egy nagyon rossz gyerek. Nem tudja mi lett a repülőkkel, hogy mennyi repült ki. Nem kérdezték meg Anna nénit. Csak jó móka volt. És a madár olyan szép volt, de nem említheti többet, mert így is csomó plusz feladattal fogja tölteni a délutánt. Gondolatai cikáztak. Egyszerre a nap egy másik pillanatát látta maga előtt. Az uzsonna szünet elejét. Amikor papírt keresett a repülőhöz. Kiborult a padjában lévő hatalmas doboz, benne a számoló rudakkal, a kicsi színes háromszögekkel meg minden franccal. Akkor elfelejtette. Ha tanítás után szedi össze, akkor pedig meg kell itthon mondani, hogy mit csinált abban a 10 percben, amennyivel később ért haza. Akkor kikap, hogy nem szünetben szedte össze. Nem maradt más reménye, csak az, hogy a takarító néni majd visszadobálja azt a sok apró cuccot, és holnap minden meglesz kellő kutatás után. Nagyon aggódott. De ezt sem mondta el Anyának. Pedig még a díszítő sor rajzolása közben is csak ez járt a fejében.

Most meg itt ez a mise ügy, Isten, meg a hála. Mikor segít ez az Isten? Honnan tudom, hogy tetszik neki amit csinálok? Mert az már mindegy is, hogy nekem tetszik-e. Anyának ritkán tetszik. Isten tuti nála is szigorúbb. Engem Isten tuti nem szeret, olyan figyelmetlen és rendetlen vagyok. Holnap inkább nem nézem meg azt a madarat. Istenem, fogadom, hogy többet nem engedek az ördög csábításának, biztos abba a buta madárba bújt, hogy ne legyen matek házim. Meg Ádámba, aki papírt kért, hogy kiboruljon a sok matekos kellék. Istenem, nem védenél meg a madártól? Olyan szép. Annyira szeretem nézni. Miért ülök én az ablak mellett? Istenem, mond meg mit csináljak, hogy szerethess engem?

2016. 07. 28. -

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.