személyre szabott életirodalom
CsaláDili

Olivér horgolótűje

Karácsonyra  faragó könyvet, és faragókést kapott ajándékba. Hatalmas becsben tartja, és megerősítette azt az előfeltételezésünket, hogy jókor kapta ezt az ajándékot. Néha előkerül, egy egy botvég helyes lesz, majd visszakerül a helyére.
Nekem is vannak faragókéseim. Horgoló tűket faragok, és adok is el néha. Látják. Ami újdonság volt, hogy most nagy fiam szemtanúja volt annak, amikor épp átvett valaki pár darabot. Na az én praktikus, szemfüles, gyors észjárású fiamnak ez az információ volt az utolsó csepp, abba a pohárba, amiben már a faragás lehetősége, a használhatóság, fonallal összefüggés, anyát utánzós kisebb nagyobb kortyaival volt tele. Az üzlet lehetősége telítette a rendszert. Eddig is kérdezgette, hogy hogy s mint van a dolog, de valahogy mindig odébbállt. De most, már komfortzónám belső határára ért az a nyaggató hangocska, ami azt kérdezi: Milyen fa kell hozzá? Miből csinálod? Hol találtad? Milyen fából faragod? ANYAAAAAAA
-Mit?- mondja ANYAAAAAAA, és látja, hogy ezzel teljesen összezavarta izgatott fia elméjét, és gyorsan visszapörgeti a nap eseményeit. Pereg a film, szinte gyorsul ÁLLJ!!!-VISSZA!!! Ez lesz az megvan!!!- Horgolótűt?- kérdezi anya bizonytalanul, elméje labirintusában teljesen elveszett gyermekétől.
IGEN-Jön a felszabadult, és egyben “NA végre” üzenetet is hordozó felelet.
Fűzfából- És a fiúcska, eltűnik, mint ha ott sem lett volna. Anya megkönnyebbülten visszasüllyed napi folyamataiba
-De az hol van? Nekünk olyan nincs is! Vagy mit is mondtál?
És hátad mögött megint ott áll a gyermek, felháborodottan.
-Tessék? ja a fa, De kisfiam, van fűzfa az udvarunkban!
-Melyik?
-A körte fa nem, ugye?
-Igen
-A diófa?
-Nem
-Na az összes többi. -A gyermek megint elszalad, de anya már sejti, hogy ebből lesz valami, és kezd gondolkodni.
“Mi legyen ezzel a faragással. Figyelni kell, segíteni kell, és meg akar majd tanulni horgolni, tőlem. Extra sok buktató, de legyen, lássuk hova jutunk.” Közben az apját is meginterjuvolja valami miatt, és elképesztő, hogy pontosan tudja mit kitől kell kérdezni. Csak akkor küldöm az apjához egy kérdéssel, amivel engem keresett meg, ha hárítani akarok, de a kompetens, valójában akkor is én vagyok, és végül én leszek.
-Ez jó lesz?- Kérdezi, egy tökéletes fadarabot felmutatva.
-Igen.-Háta mögül azonnal előkerül a kés, amit előnyös válasz után, már nem akart keresgélni. Nagyon remélte, hogy eddigi munkái meghozzák a várt eredményt. Horgolótűt faraghat, az anyukájával.
Mellém ül, székre, rendesen, és készen áll. Megmutatom az első lépéseket, és az udvarra küldöm minden szempontból jobb úgy. Nagyobb a hely, kisebb a forgalom, és nem tarthatom szigorú szememet a munkadarabon. Alkothat. Ha kellek, tudja hogy itt vagyok. Meg is jelenik. az eredmény nem is rossz. Megmutatom merre  tovább. A nem is rosszul elkezdett hurok rész kialakítását kicsit megjelölöm, és Ő újra kimegy, majd újra jön. Dühös, a folyamat során most először, és a határ, amikor dühösen földhöz vágja nagyon közel van. Odafordulok, és a szemébe nézek.
-Nem is lehet olyan hurkot faragni, és ez az egész hülyeség, és Te hogy csinálod?- borul ki belőle egy újabb megtelt pohár.
-Megmutassam?
-Igen!- nem remélte, hogy ezt a választ kapja, teljesen kisimulva adja a kezembe a művét. Elkérem hozzá a kést, és az első mozdulat után megállapítom, hogy ezzel én sem tudnám.
-Szivem, ide adnád a késemet?- Mutatok az asztal végén pihenő fafaragó késre.-Ezzel a késsel tényleg nem lehet, vagyis én sem tudom.
Átbillentem a mérleget egy holtponton, tényleg ez a legnehezebb.
Következő alkalommal a következő kérdést szegezte nekem

-NA, jó lesz?
Amikor ránéztem, legalább 5 belső énem szemével figyeltem, és mint mondott volna valamit. Valami ítéletet. “Kisfiam ez fantasztikus!” , “Szerintem van még rajta mit javítani”, “Nekem mindegy, de horgolni nem lehet vele.”, “Ha azt mondom kész, békén hagysz?”. Egyik sem tetszett. Végül ránéztem, és így szóltam
-Te mit gondolsz?

Azonnal láttam rajta, hogy ez a válasz lehetőség nem volt a feleletválasztós feladvány válaszlehetőségei között, gondolatainak folyamat ábráján, mert információs fekete lyukban landoltunk. Erre nem volt kész reakciója, és ennek örültem, mert valahol pont ez volt a célom. Amivel nem kalkuláltam, hogy így megint nálam fog pattogni a labda, és ez egy olyan helyzet, ahol szívesen élnék a “hárítás” nevű segítség lehetőséggel, terelém az apjához, de tudom, ezzel Olivért most kiejtem abból a játékból, amiben most sikerélményhez van lehetőségem juttatni. Próbáltam hát valami mentőövet dobni neki
-Kíváncsi vagy rá, én mit csinálnék még rajta?
-Igen!- Szakadt ki belőle, jelen esetben egy olyan minden sallangtól mentes feszabadultság, amit szívem mélyén, már az előző mentésemnél vártam volna. De igaz, most hatásosabb. Hála van bennem, mert a fiam értékelte a figyelmet, amit kap tőlem, és ezt már nem is akarja leplezni. Javítgatok az igazán szépen alakuló munkadarabon, és újra, már a reszelővel együtt újra útnak eresztem az alkotót. Nem sokára megint jön, és újra nekem szegezi a kérdést
-Kész?
-Attól függ, mire szeretnéd használni.-Pattintom vissza most úgy a labdát neki, hogy nem veszti el a fonalat, bár végig kell gondolnia a választ-
-Horgolni
-Akkor próbáld ki, ott a fonal, és ha jó akkor jó.-szerény véleményem szerint, még tökéletesen használhatatlan, de a nyelvembe harapok, és nézem, ahogy lehuppan a kanapéra, büszkén és reménytelien.
-Jó lesz!- merül bele a frenetikus élménybe. Alkotásával alkot. Ismerem az érzést, és igen, ez valami csodálatos… jó hogy megcsináltuk.
-Bár,-szól ki a munkájából Olivér. – talán mégis csiszolom még egy kicsit.- Igen, azért ez várható volt. De most már sínen van. Célba értünk, Egy sikeres projekttal zárult anya-fia kapcsolatunk egy kihívása. MISSION COMPLETE!
Azóta is azzal horgol. Már azt is megtanultuk együtt. Szeretném ezt a példát állítani magam elé, azokban a pillanatokban, amikor úgy érzem, hogy Ő, meg én nem működünk.

2016. 07. 06. -

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.